Füred: kulturális nagyhatalom

Lehet ciccegni, sziszegni, fejet csóválni. Én is szoktam, igen. Hogy már megint sorban állás a boltban, az utakon. A gyalogos nyaralók meg otthon hagyták a fejüket, úgy lépnek le az útra, hogy körül se néznek. Persze, sok itt a látnivaló, nem a forgalmat figyelik, el vannak andalodva, vagy mi. Tele a sétány is. Meg hangos a zene – ezt mondjuk én sem értem: minek kell mindent úgy túlhangosítani, hogy a felső városrészben nyitott ablaknál tisztán élvezhető a parti koncert, és még a strandon se hagyják békén a fülemet… minden zavarosan lüktet, mintha a Balaton puszta jelenléte nem lenne elég. A karakánabb alkatúak egyenesen azt állítják, hogy meg se érdemeljük a tavat, ha csak sound-félékre futja a kreativitás… ebben is van valami. Érdemes keresni, itt is van másik oldal.

Nem csalódunk, bármelyik égtáj felé is indulunk Füreden.

A bazár-zsibvásár másik oldala sem öreguras, bár kétségkívül nem lábrázós-mobilos-villantós-puccparádés. A füredi Vaszary Villát sokan féltették. Én se láttam pontosan, hogy mi lesz ebből a mívesen helyreállított épületből, csak tapintható volt a múltjából fakadó lehetőség. Aztán mostanában a látogatók egymásnak adják a kilincset. Van is miért. Mutasson nekem valaki Magyarországon még egy olyan galériát, ahol egy időben ott van Vasarely, Rippl-Rónai, egy erős biedermeier kiállítás, és egy szemet-elmét egyaránt megmozgató irodalmi-képzőművészeti tárlat – valami ilyesmit hangsúlyozott a város polgármestere a legutóbbi kiállítás megnyitása alkalmával, és ez nem holmi politikai melldöngetés volt.

Angyali béke.

Beérett a gyümölcs. Nem lehet ide egyszer eljönni. Pontosabban körbe lehet szaladni a négy kiállítást egy szuszra, de tuti hiányérzettel távozik a galoppos. Nekem is ez a célom: hiányérzetet kelteni. Mert aki idén nem ér ide, az bizony lemarad. Fátyol fel, kukkantsatok be alá. Utána úgyis jön a késztetés, hogy ezt látni akarjátok.

Itt van Vasarely. Megkerülhetetlen a fickó, ha meg akarjuk érteni az op-artot, a kinetikus és a geometrikus absztrakt művészetet – és miért ne akarnánk megérteni? Ha mégsem, akkor csak simán tátsuk a szánkat, mert a szemünket úgyis becsapva érezzük. És ez a móka legalább olyan élvezetes, mint gyereknek a körforgás utáni szédülés. Persze, hogy magyar: Pécsen született Vásárhelyi Győző néven, 1906-ban. Három, nagyjából negyven éves szitanyomat-sorozatát is elővett a füredi kiállítás kedvéért a budapesti Vasarely Múzeum (Gordes, Hommage à J.-S. Bach, Cinétique N-B).

“A műalkotást ezentúl nem a gyönyörködtetés egyedüli komplex forrásaként kell értelmeznünk, mely néhány, ritka fogékonysággal megáldott kiváltságos számára készült, hanem olyan folytonosan megújuló, mindenhol föllelhető plasztikai impulzusokként, amelyre az emberek lelki egyensúlyához nap mint nap szükség van.” (Victor Vasarely, 1963.)

Aztán szintén a Vaszary Villában van Esterházy Péter Ottlik-lapja. Ez az emblematikussá vált irodalmi-grafikai alkotása olyan nevek mellett került a Képbe zárt írások című kiállításba, mint Günther Uecker, Antoni Tàpies, Eugène Ionesco, Kéri Ádám, Maurer Dóra, Ország Lili, Swierkiewicz Róbert és még sokan mások. Hol a határ, hol billen át, mikor válik képpé az írás? Milyen jelentést hordoz a szöveg, mint kép vagy a kép, mint szöveg egybemosódása? Adjunk időt a kérdéseknek és magunknak, érdemes lesz belemélyedni ebbe az anyagba, egészen ritka delicates.

1982-ben, Ottlik Géza 70. születésnapjára egyetlen, 57×77 centiméteres rajzlapra betűről betűre írta le az Iskola a határon című regényt Esterházy Péter.

A biedermeier néven divatossá vált művészeti stílus kialakulása a 19. században Közép-Európa-szerte a középpolgárság megerősödésével, a városi fejlődés fellendülésével volt szoros összefüggésben. A feltörekvő új társadalmi erő úgy döntött, hogy saját ízlése szerint megreformálja a környezetét. A művészeti és lakberendezési termékek megválasztásakor elsődleges szempont volt a lakótérben a komfort kialakítása. Ez a kényelmes érzés leng körbe a “Cilinder és lokni – Osztrák biedermeier képek a Szépművészeti Múzeumból” kiállításon, ami hosszútávú utazás lesz: egészen 2017. december 31-ig Füreden pihennek és pihentetnek az alkotások.

A biedermeierre jellemző festészeti műfajok voltak a portré, az életkép és a csendélet. A polgári öntudat kifejeződéseként az új otthonok gazdái szívesen díszítették falaikat a ház lakóinak arcképeivel, a hétköznapi környezet nyugalmat árasztó, békés jeleneteivel, realista eszközökkel megfestett tárgyaival.

A Rippl-Rónai kiállítás megnyitóját már jobbnak látták a szervezők a Vaszary Villa kertjében megtartani. Jól tették, mert bár elég nagy a ház, egyetlen termében sem fértek volna el a kíváncsi érdeklődők, akik aztán fürtökben lógva követték Plesznivy Edit művészettörténész-kurátor tárlatvezetését. Az emberi természetnek tán rendje, hogy a kor előrehaladtával egyre szkeptikusabbá, komorabbá válunk. Rippl-Rónai József rácáfolt erre: fekete, már-már depresszív korszakát a színes, életigenlő szakasszal váltotta fel. Teremről teremre haladva egyre vidámabbak leszünk, míg végül eljutunk a napfénnyel és érzelmekkel teli késői pasztellképekhez.

A 88 művet felvonultató tárlatra számos hazai köz- és magángyűjteményből érkeztek remekművek.

Nos, hiányérzet rendben?