Álmok és titkos rejtelmek

Gulácsy Tihanyban


2016. 07. 26.


Vajon el tudunk-e képzelni olyan érzékeny idegrendszert, ami az első világháború kitörésének hírére összeroppan, és nem hajlandó úgy működni tovább, mint annak előtte? Korábban még nem történt ekkora méretű világégés, senki nem tudhatta, hogy milyen szörnyűségek hoz magával. Vagy mégis? Miféle prófétikus képesség nyomaszthatja az elmét, ami finom hárfaként rezdül a világ szépsége láttán, s egyszer csak egyetlen pillanatba sűrítve előre látja a pokol eljövendő táncát? Ma azt mondjuk rá: tragikus sorsú művész. De nem természetes-e, ami vele történt, vagyis hogy az emberi elme egyszerűen képtelen felfogni és elfogadni a mérhetetlen gyilkolást, és kiszáll a játékból?

HPIM5694

„Ez a fiatalember nem azok közül való, kik az élet nagy forgatagában a buborék szerepére vállalkoznak, kikerülnek minden nagyobb zökkenést, s csak a vásári külsőségek árján úszva vergődnek rövid ideig, hogy elmerüljenek a semmiben.” (Gulácsy Lajos: Tűnődés)

Gulácsy a tihanyi KOGART-ba érkezett. Nem önszántából jött ugyan, hanem hozták, de nekem az az érzésem, hogy magától is jött volna. Emlékszem a 2008-as, gyűjteményes kiállításukra, amikor az Andrássy úti kiállítótér mindhárom szintjét elfoglalták Gulácsy alkotásai, de Tihanyban valahogy minden másképp szól hozzám. Nem is csak azért, mert a kevesebb több, hanem az ékszeres ládika-épület bensőségesebb közelségbe hoz bennünket. Talán Tihany mágiája is ez, de tény: sokkal finomabb álmot sző körém ez a környezet, amiben egy lépéssel közelebb kerülhetek Gulácsy levegőnél is könnyebb, higanynál is sűrűbb lényéhez.

HPIM5718 (2)

„A kert még mindig olyan elhagyott volt, mint három évvel ezelőtt. Mintha a természet szeretné beigazolni a léleknek, a habozó, a kétkedő léleknek, hogy ne vesse meg a múltat, mert hiszen belé kell nyugodni az elmúlás szelíden temetkező gondolatába. Lám a kert, mely olyan állandóan megmaradt, elhagyatottságában megszépült. Mintha aranyszövettel vonták volna be apró, gondos és szorgalmas kezek, úgy csillogott a pára ezernyi sziporkát szórva a kert minden réveteg ösvényére, minden rejtett, vadszőlőindával átszőtt zugába.” (Gulácsy Lajos: Evelin)

A csodagyerekként induló fiú pályája elején a szecessziós szimbolizmusból és az angolszász fantáziát itáliai reneszánsz köntösbe öltöztető preraffaelita eszményekből merített. Általuk fedezte fel menedékét és művészi életformájának legmegfelelőbb közegét, Itáliát.

HPIM5731

„Milyen édes, illattal teli itt a levegő, milyen gyönyörűséges pompával van telerakosgatva a kert. Elvirágzott virágok különös álmosító illata keveredik a játszadozó fényszilánkok közé, melyek alatt táncolnak a viruló virágok között, hogy belophassák magukat azoknak mézzel átitatott kelyhecskéibe.” (Gulácsy Lajos: Amor Sacro e Profano)

Bizonyára igaz, hogy a reneszánsz szellemiségétől átitatott városok, és az olasz táj szépsége rabul ejtette érzékeny lelkét, ide menekült saját korának egyre erősödő politikai és társadalmi problémái elől, de állítólag egy zsarnok mama is némi szerepet kapott a történetben.

unspecified

„Cadenabbia, te kedves fészek, ellátogatok hozzád, hogy viszontláthassam az elszállott, leányöleléstől, játszi gyerekes kaczajtól tarkára színezett múltamat: fiatalságomat. Itt vagyok! Előttem hullámzik, incselkedik az ezüstös csíkjait villódzó Lac de Com.” (Gulácsy Lajos: Pauline Holseel)

Gulácsy jellegzetes motívum- és témavilága korán kialakult, amiben a nőalakoknak jut a legfontosabb szerep. Az ő szerelmes alakjuk dereng fel a múltból, az ő asztrális jelenlétük változtatja kertté a világot.

unspecified2

„… csak jobban merülj szemléletébe. Ajka pirossága, hazug szépsége szemének regélje el a titkokat, melyre az ecset képtelen volt. Csak jobban. – Hímporral hintett arca, kicsi, ravaszkás hajfodrai gazdag tengernek öbleit bontják ki. Tavasz virágzik ajkgödröcskéin, homlokán kardos angyal ül. Bőrének fehér mezőjén vívnak szent csatát parányi páncélos vitézek.” (Gulácsy Lajos: Beszéd egy ismeretlen műremekről)

Gulácsy és Csontváry, a két magányos művész – így emlegette nekem az egyetem művészettörténész oktatója. Vajon mi számít magánynak? Ha valaki a kortársaihoz hasonlóan nem kapcsolódik a kor haladó stílusirányzatainak valamelyikéhez, hanem a múltba vágyódik, és sajátos álomvilágot alakít ki magának (Na’Conxypan), amit valós és mesebeli alakokkal népesít be?

HPIM5698

„A Tik-tak ball hef zengő hangja eljutott a fülembe, és sietve mentem a hosszú úton végig, ki a régi városnegyedbe, hol ilyenkor népünnepély van. Tarkabarka csoportok verődnek össze a piskóta-házak között. Bollboll anyó cukrászdájában a piripiri kék gyerekek, a vakolatgyerekek összejöttek. Az apró leánykák, mint fából faragott babák néztek ki széles malomkerék nagyságú szoknyájukban, mely olajos festékkel volt kipingálva. Óriási rózsák sárgaarany cirádáikkal szegélyezve üveggyöngy hajócskákkal túlontúl elhalmozva csillogtak és villogtak a ruhákon. Na’Conxypan-i gavarok édes brosk szivarkákat szíva toronymagas cilinderjeikkel és csatos topánkáikban úgy néztek ki, mint porcelánból készült csecsebecsék. ” (Gulácsy Lajos: Na’Conxypan-i délután)

Gulácsy Lajos alig ötven évet élt. Elméje 34 évesen, 1914-ben Velencében borult el, az első világháború kitörésével kapcsolatos élmények és félelmek hatására, s ettől kezdve rövid megszakításokkal idegszanatóriumok, 1917-től kezdve pedig 1932-ben bekövetkezett haláláig elmegyógyintézet lakója volt. Festészetének 1924-ben vaksága vetett véget. Juhász Gyula így írt barátjáról:

„Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, – csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman – hisz művész vagy, Lajos –
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”

HPIM5702


Ajánlom a Facebookon