Kódex ’16-os évjárat félidőben

Augusztus eleje, amikor leáll a szőlő vegetációja, és elkezd érni, a Csopaki Kódex termelőinek fontos időpont. Ilyenkor tartják a csopaki dűlőkben a nyári bejárást. Összegyűlik 5-6 termelő, két csapatra oszlanak, és körbejárják a szőlőket. Megnézik, hogy nem volt-e gyomirtózva, jó-e a terhelés, vagyis nincs-e túl sok fürt, és hogy nem beteg-e a szőlő. Tehát összességében rendben van-e minden. Tulajdonképpen maga az esemény inkább szimbolikus jelentőségű, mert szinte minden nap látják egymás szőlőit, de ami mögötte van – ahogy a Kódex-védjeggyel ellátott borok készülnek évről évre, az nagyon is fontos. A bejárásokat Kovács Tamás, a Csopaki Kódex titkára szervezi, ő mesélt az Északipartnak – a képeket is ő készítette, még a tavaszi szőlőbejáráson.

Nem sok bortermelő vidék van az országban, ahol pontosan fel van mérve 30 dűlő, de Csopak környéke ilyen. Például az északi part másik végében, ahol a tanúhegyek vannak, ennek kevésbé van hagyománya. Ott nem rajzolódtak ki így a dűlőhatárok, mert viszonylag homogén a talaj. Például a Fekete-hegyen, ahol Kovács Tamáséknak anyai ágról vannak szőlőik, régen alsó, középső meg felső vágót, illetve a négy égtáj szerinti fekvéseket különböztettek meg. A termőtalaj vastagsága és szőlők tájolása volt tehát a mérvadó.

Csopakon dűlőnként másfajta talajok vannak, van, amelyik például esős évjáratban ad jó bort, a másik szárazban, ezért évszázadok óta így tartják számon ezeket a területeket. Ráadásul ezeknek nagy részén egy szőlőfajtát termelnek, az olaszrizlinget, amely dűlőnként más és más karakterű bort ad – ettől különösen izgalmas az egész.

Csopakon nagyon egymásnak feszül az épített környezet és a szőlő, az itteni borászok harcolnak, hogy megmaradjanak a szőlőterületek. A dűlőlehatárolás ezt is segíti. A Csopaki Kódexnek az a fő célja, hogy kihasználja ezt a hagyományt, úgy, hogy egy közösen elfogadott szabályrendszer alapján készüljenek magas minőségű, dűlős borok. Tehát ne csak a borász aktuális kedvén múljon, hogy milyen bort készít – bármilyen jó is lenne az – hanem egy egységes keretrendszer határozza meg a borkészítés minden mozzanatát.

Ami így zajlik: tavasszal a tagok lejelentik a szőlőt, amelyből Kódex-bort akarnak készíteni. Ezt regisztrálják a rendszerben. A vegetációs időszakban aztán ezeket kétszer megvizsgálják, egyszer metszés után, egyszer a nyár közepén. Szüretkor tartályonként megnézik, hogy milyen a must, és a mennyiségének is egyeznie kell a várt terméssel. Megkóstolják a murcit (az erjedő mustot), aztán januárban újra ellenőrzik: jók-e az alkohol-sav-cukor arányok, nem lett-e túl illatos, nem rossz-e a hordó, tehát hogy nincs-e valami hiba. Fontos még, hogy próbálnak azzal az élesztővel erjeszteni, amit a szőlő hoz magával a területről, hiszen az is lenyomata a termőhelynek, hogy milyen kultúrát hoz magával. De nem csak a szabályozásról szól az egész, hanem arról is, hogy a tagok összejárnak, beszélgetnek, tippeket adnak egymásnak, szóval egy közösséget alkotnak. Ősszel aztán következik a független bírálat, ott a zsűri dönt arról, mi lehet Kódex-bor. Vagyis nemzetközi kontextusba helyezik, hogy ezek a borok valóban képviselnek-e egy szintet. És ami megfelel, megkapja a védjegymatricát.

Csopakon két talaj van, amelyek világosan elválnak egymástól: lent a vörösagyag, fent a mészkő. Teljesen más a két talajon termő bor. És ezt árnyalja tovább sok egyéb tényező: van dűlő, ami kicsit keletebbre néz, van, amelyik agyagosabb vagy meszesebb, vannak átmenetek. Ha jobb évjáratokban (amilyen egyébként a 2015-ös is) készül 6-8-10 dűlős bor, és legalább ez a csoportosítás szépen kirajzolódik, akkor a Kódex-tagok nem hiába dolgoztak egész évben. Tehát ha a vásárló egymás mellé tesz egy palack Kishegyet, egy Siralomvágót meg egy Hajnóczyt (mészkő), vele szemben egy Slikkert, egy Lőcedombot meg egy Sáfránykertet (vörösagyag), akkor világosan érezhetőnek kell lenni, hogy ezek két csoportot alkotnak. Végső soron az a cél, hogy Csopak ezekről a minőségi, közösen megalkotott szabályrendszer szerint készülő, dűlős borokról szóljon.