Massagrande Tihanyban

Első tény: nem rajongok a figurális festészetért. Talán Vass László barátságának köszönhető ez, akinek a gyűjteménye a konstruktív-absztrakt-konkrét-geometkrikus tengelyen mozog. Egy ideje már gyanús voltam magamnak, aztán már nem volt mit tagadni…

Második tény: a magas szintű elméleti és technikai tudás előtt meg kell hajolni, mese nincs. Főképp, ha ezekhez még szív és lélek is társul.

Kíváncsian érkeztem Tihanyba. Egyébként is szívesen járok ide, az egész félszigetnek olyan varázsa van, ami semmi más talpalatnyi földhöz nem hasonlítható. Az beszélik, hogy van itt egy háza a bankár Kovács Gábornak, aki budapesti bástyájához hasonlatos néven KOGART galériát nyitott a településen. Azt is beszélik, hogy a régi patika épületét újította fel, abból lett a galéria. A Tihanyt átszelő Kossuth utcán lévő ház első pillanattól kezdve kedves nekem: tihanyi léptékű, nem hivalkodó, vonalai tiszták, lőrés ablakai pedig arra sarkallnak, hogy bekukucskáljak rajtuk. Az Építőipari Nívódíj 2015-ben nem véletlenül került hozzájuk.

Állandó kiállítása van itt Borsos Miklósnak. Azt beszélik, hogy a szobrász 1943-tól minden nyarát Tihanyban töltötte. Róla később bővebben, mert egy misénél is többet ér. A másik kiállítási tér időszaki tárlatok helye. Ezekben a termekben 2016. július 17-ig a dallamos nevű, naná, hogy itáliai Matteo Massagrande kiállítását láthatja az, aki nem csak lángosért jön a Balatonhoz.

Talán említettem már, hogy nem vagyok a figurális festészet rajongója. A fotórealisztikus képek pedig céljukat tekintve egyenesen zavarba ejtenek. De ezt most félreteszem. Sokkal inkább előttem van egy kisfiú, aki Padovában született, vagyis abban az Itáliában, ahol a legkisebb falusi templomban is egy-egy remekmű bújik meg. A kis Matteo szabadidejében – sőt, néha iskola helyett is – leginkább múzeumokba, képtárakba járt. Áhítattal nézte a templomokban évszázadok alatt felhalmozódott ezernyi mesterművet. Olykor annyira belefeledkezett a művészet kincseinek tanulmányozásába, hogy észre sem vette, amikor beesteledett, és rázárták a templom ajtaját. Jöhetett érte az édesanyja rendőrökkel ajtót nyitni.

Gyermekkorától tudatosan készült a festői pályára. 14 évesen debütált helyi művészek csoportos kiállításának keretében. 1974-ben találkozott először Giovanni Barbisannal, akitől grafikatechnikai eljárásokat tanult, és akivel egy életre szóló, mély barátságot kötött. Két évvel később ismerkedett össze az idős velencei mesterrel, Giulio Cadorinnal. Ő, miután először látta a fiatal művész munkáit, tanítványává fogadta. A művészeti alázatosság jegyében első feladata volt megtanulni, hogy hogyan kell megfogni egy ceruzát. Az elkövetkező órák már a XV. századi tojástempera technikáról szóltak, ami mind a mai napig jellemzi Massagrande festészetét.

Kalandozásait felnőttként is folytatta: bejárta a világ első vonalbeli kiállítótereit. Figyelt és tanult. Elképesztő egyetemes műveltségre, művészettörténeti ismeretre tett szert, szellemi műveltsége pedig alapos technikai felszültséggel párosult. Minden egyes munkáján tetten érhető a zseniális elődök iránti tisztelet. Mindeközben kifejlesztette saját festői formanyelvét, szuverén művészi világát. Az egykori céhlegényekhez hasonlóan elsajátította a festészet és a grafika különböző technikáit (több száz rézkarcot készített), de foglalkozott restaurálással is: lehetősége nyílt például feljutni a Sixtus-kápolna egyik pillérére a mennyezetfreskók restaurálása idején.

Massagrande tehát az egész gyermekkorát olyan környezetben töltötte, ahol tisztelettel viseltettek a múlt iránt. Itt még a falra kiült penészben is értéket találtak: annak a ténynek csalhatatlan bizonyítékát látták benne, hogy a falat sok-sok évvel ezelőtt húzták fel. Ugyanakkor a kis Matteo gyermekkorában egy nagy olasz villában élt, ahol számtalan tágas helyiség volt. Ezeket senki nem használta, és ajtajuk jobbára zárva volt. Ha mégis bejutott, akkor az üres terek meséltek neki a rég letűnt idők eseményeiről. A padlók, a falak, az egymásba nyíló ajtók, vagy a fénynek utat engedő ablakok régi korok embereiről, életüknek ezekben a szobákban zajló pillanatairól meséltek, és a kihalt termek izgalmas látványa mélyen bevésődött emlékezetébe. Ezek a vizuális hatások akkor éledtek fel benne újra, amikor bejárta a felújítás előtt álló kalocsai érseki kastély üresen álló termeit.

A művész látszólag törekszik csak arra, hogy megakadályozza a múlt tárgyi emlékeinek megsemmisülését. Valójában azonban nem dokumentál, hanem arra sarkall, hogy a képei által mi is felfedezzük a letűnt korok épületeiben és hétköznapi eszközeiben rejlő szépséget, harmóniát. A Tihanyban látható képeken több helyütt azonos hangsúlyt kap a mozdulatlan belső enteriőr – otthagyott tárgyaival, néma falaival, és töredezett kőpadlójával -, mint a külső, nagyon is élő természet. Az élettelen időtlenségbe merevedett épületbelsővel szemben a háttér buja vegetációja magában hordozza a változás megannyi lehetőségét: a fák levelei között könnyed nyári szél motoz, vagy épp eső áztatja, az ég vakítóan ragyog vagy felhők sorakoznak rajta.

Massagrande 1993-ban kötött házasságot a magyar származású Angélával. Azóta a nyarakat a Kalocsa közelében lévő Hajóson tölti: felesége szülőhelyén műtermet tart fenn. Egy éves előkészület előzte meg a tihanyi kiállítást, az itt szereplő 22 alkotást most láthatja először a közönség. Alkotójuk mindent tud a festészetről, amit csak tudni lehet.

(A tihanyi KOGART Gulácsy kiállításáról részletek itt)