VONAT A BOROSPINCÉBEN

A Badacsony és környéke az emberi kultúra egyik bölcsője a Kárpát-medencében. Természeti adottságai predesztinálták erre ezt a varázslatosan szép, szelíd, de olykor, viharos időben tiszteletet parancsoló, komor vidéket. Története egybeforr a Közép-európai borkészítés történetével. Igen, már a rómaiak is… A középkorban aztán megszakítás nélkül élt tovább a hagyomány, és a badacsonyi borok hosszú évszázadokon át keresett termékek voltak Európában.

Évmilliókkal ezelőtt a Pannon-tenger homokfenekéről tűzhányók emelkedtek ki a mai Dunántúl területén kelet–nyugati és észak–déli irányban. Ezek a mai tanúhegyek. Bazaltkalapjuk őrizte meg őket, míg a visszahúzódó tenger homokfenekét a szél lassan elhordta. A kelet–nyugati irányban emelkedő egykori vulkánok lábánál alakult ki a Balaton. A nagy víztömeg hűtő-melegítő, magas páratartalmat biztosító hatása a déli, délkeleti–délnyugati lejtőkön mediterrán klímát hozott létre. A táj jellegzetes növénye a kerti szőlő (Vitis vinifera), a mandula, a leander, a barack, a dió, a füge, a rozmaring és a levendula. Nem véletlen, hogy e vidéken a szőlő- és borkultúra gyökerei a kelta-római korig nyúlnak vissza. A vaskorban, majd a római korszakban a magasabb vízállású Balaton környékén Szigliget szigettől a Badacsonyig villa rusticákban (mezőgazdasági majorságokban) termelték a szőlőt, készítették a bort. Nyugat-Európában ma különleges értéknek számít, ha egy vidéken már a rómaiak idejében is termeltek bort. Ezt a címkéken is feltüntetik.

A romanizált őslakosság a népvándorlás korának viharai között is tovább élt a Badacsony környékén. Ókori gyökerű szőlő- és borkultúrájukra épült a középkori fehérbor-szőlőfajták termesztése. A legkorábbi térképek is mutatják, hogy a kiváló termőhelyi adottságokkal rendelkező, Balaton felé lejtő délkeleti, délnyugati, déli lankákat szinte mindenhol szőlők borították. A fáradságos erdőirtások révén létrejövő ültetvények gazdái az egyházi földesúrnak tizedet, a világi földesúrnak (királynak, nemesnek) dézsmát adtak, majd a 16. századtól sok helyen előre kialkudott, a terméstől független hegyvámot fizettek pénzben vagy szolgáltattak be természetben. 1120-ban Monostorapáti határában bencés monostort építettek, ahol Szent Benedek regulája szerint napi 4,5 dl bor járt a szerzeteseknek.

Badacsonyi szőlők adásvételei. 1676

Az 1715 után 1720-ban megismételt, pontosított országos összeírás szerint Badacsonytomaj szőlőterületeinek értékét jelzi, hogy hat helybeli telepes és négy jobbágy lakos mellett hatvanhat nem helyben lakó (idegen, extraneus) gazda birtokolt itt szőlőt, olyan távoli településekről is, mint Devecser és Pápa. Az Esterházyak mellett egykori földesuruk Mezzőszegedi Ignác volt. Az ő birtokán az 1769. március 4-én kelt, a földesúr és az adózók közötti szerződés, az úgynevezett urbárium szerint a Kisbadacsonynak nevezett területrészt tizenkét esztendővel korábban ültették be új szőlővel, ami után a jobbágyok egy vödör és három icce (mintegy 22 liter) must hegyvámot fizettek természetben.

Kisörsi szőlők rajzai, 1772

A közeli Mindszentkálla urbáriuma 1780-ban részletesen kifejti az akkoriban megkövetelt sokféle adózást: „Borainkbul hasonló képpen és pedig ugy, hogy a mely Szőleink hegyvám alatt vagynak, azokbul mint Egy házit, mely Szőleink ismét akó alá valók, azokbul a Tizedet mint Földes Uraságnak kilenced helyett járandót adtunk, és mostanságis e képpen adjuk:… az jelen tett Tizeden kívül Bor tizedlésnek idejében Uraságunk Tisztjeinek Badacsonyra tojást, vajat, lisztet, káposztát, csirkéket, Szénát és abrakot adni, Sümeghrül, és Tapolczárul ide a magunk helyére az üres hordókat ell hozni, Halagosi hegyre pedig tüzre való fát is vinni kéntelenéttettünk.”

A szentbékkállai szőlőhegy pecsétje, 1803.

A Balaton-felvidéken, így Badacsonyban is írásban, szabályokban foglalták össze a szőlőhegyi élet normáit, a művelés és az ünnepek rendjét. Ezek a hegyszabályzatok születési előjogokra való tekintet nélkül határozták meg a mindennapok sorát. Egyfajta szőlőhegyi demokráciát jelentettek, bár a tisztségviselők, a választók és választhatók személyét itt is a feudális magyar jogrendszer és szokáshagyomány határozta meg. Az elöljárók aláírásaival hitelesített iratokat piros vagy fekete pecsétviaszba nyomott szőlőhegyi pecséttel zárolták.

Badacsony borait, különösen a nemesi, uradalmi szőlők jobb termékeit mindig különleges jelzőkkel illették. A helyi szőlő- és borkultúra kiemelkedő színvonalát jelzik a badacsonyi névvel kitüntetett és elkülönített termékek, módszerek, eljárások: badacsonyi kétrügyes metszés, badacsonyi somszőlő, badacsonyi kéknyelű, badacsonyi klasszikus bakművelés, badacsonyi aszúbor, badacsonyi ürmös. Ezek messze földön híressé tették a borvidéket.

Badacsony, a Gulács és a Csobánc Fonyód felől, 1867.

A badacsonyi borok már a középkortól az Alpokon túlra irányuló magyar borkereskedelem alapját adták. Német, osztrák, stájer, nyugat-magyarországi német (hienc – Szombathely környéki, heidebauer – Mosoni-síksági, poncichter – soproni) borkereskedők szállították a Badacsony környéki borokat nyugatra. Az áru felvásárlását a cenzároknak nevezett, jó helyismerettel rendelkező gazdák segítették. A borkereskedelembe a 18. század második felétől egyre inkább bekapcsolódtak a feudális magyar társadalomból kizárt zsidó kereskedők, akik tőkebefektetéseik révén nagy haszonra tettek szert. Badacsony és Tapolca környékének borfelvásárlásait a 19. század közepétől a Leszner testvérek segítették. Bécsbe és az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi városaiba szállították a kitűnő badacsonyi borokat. Tapolcai pincéjük, mely felvásárlási központként működött, a 20. század elején már akkora volt, hogy területére már a vonat is be tudott állni.

A borok őrzésének, érlelésének, fejtésének színhelye a pince. A nemesi birtokosok díszes présházakat építettek, amelyek a 18. század végétől a vidám társas összejövetelek helyszínei is lettek. Különösen a szüreti időszak volt hangos az önfeledten borozó társaságok énekétől, a mozsárágyúk durrogtatásától. A szüret fáradságos munkát, pontos logisztikai feladatot jelentett a gazdának, a vendégseregnek pedig kellemes emléket. Azután a kierjedt, nagy misztikus átalakuláson áteső édes must a pincebeli sötétségben, magányában borrá érve várta az italt kóstoló, termékére büszke gazdát és a kereskedőket. A szőlőhegyen a mulatozás után ismét csendesebb idők jöttek. De a bor körül mindig vidámság, élet lüktetett, legfeljebb nem kint a hegyen, hanem a pincében, ahol Szent Márton, Szent Vince ünnepét, vagy az istvánolást, a János-napot megülték. Majd a húsvéti feltámadási körmenet után ismét kezdődtek a munkás hetek, hónapok.

A Birkás-féle egykori kisnemesi présház Szentbékkálla határában

A gyönyörű barokk díszítésű urasági présházakat, kényelmes úri hajlékokat sok író és művész megörökítette. A szoborfülkés, teraszos épületek ma is Badacsony és környékének ékességei. A présházak alatt hatalmas pincék fogadták be a saját uradalmi bort és a kilencszer több, gyengébb minőségű, kevert dézsmabort, amit a jobbágyok, zsellérek szolgáltattak be. Az uradalmi kulcsárok, pincemesterek felügyelete alatt alakultak, értek a borok. A vidék jellegzetes és egyedi épülete a Szent György-hegyi Tarányi család présháza, az Esterházy család szentbékkállai, Szent György-hegyi és szigligeti dézsmapincéje, a szenbékkállai „Birkás”-féle présház. Ranolder püspök pincéje a Badacsonyi Állami Gazdaság és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum üzemi múzeumaként még a szocialista időkben is őrizte a borvidék múltjának emlékét. A rendszerváltozás után az épület hanyatlásnak indult, sajnos mára rommá vált, mint megannyi egykori díszes uradalmi présház. Közös felelősségünk, hogy megmaradt épített és természeti örökségünket megőrizzük az utókor számára – Badacsonyban is.