Tóparti ingatlanmutyik a Kádár-korban

Bezzeg Kádár idején? A megszépítő nosztalgiával szemben a szocializmus idején is virágzott a telekspekuláció, a bennfentesek pedig könnyebben juthattak exkluzív ingatlanokhoz a Balaton partján.

A balatoni ingatlanok drágák, ahogy a balatoni nyaralás is: minden túlárazott, már-már megfizethetetlen – hangzik el a kritika évről évre, amint az ország első számú üdülőrégiója a figyelem homlokterébe kerül.

Bezzeg a Kádár-korszakban más volt, akkor szinte mindenki a Balatonnál nyaralt, egyesek a vállalati és SZOT-üdülőkben, mások a rokonoknál, ismerősöknél; és voltak, akik a saját hétvégi ház, üdülőtelek nyújtotta előnyöket élvezték.

A balatoni nyaraló, hétvégi telek egyenesen a rendszer által a társadalom széles rétegei számára elérhetőnek ígért, relatív jólét egyik, mai napig emlegetett szimbólumává vált. De tényleg így volt ez?

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek folyamán is sokan érezték úgy, hogy drága a Balaton, a saját üdülőingatlan a magyar tenger partján pedig egyenesen elérhetetlen luxusnak számított akkor is.

Az én házam az én váram – a magyar közgondolkodásban erősen élő mondás minden korban érvényes volt. A hetvenes évek elején az országos sajtót körbejárta egy kérdés: Kié a Balaton? Természetesen a korabeli válasz csak egyféleképpen szólhatott: a magyar dolgozóké.

De hogyan alakult a Kádár-korban a szabadidő eltöltését szolgáló, „második otthonhoz” való hozzáférés lehetősége? Valóban „aranykor” volt az az időszak, amikor a többség számára elérhető álommá vált a balatoni hétvégi ház, ahová a Trabanttal le lehetett menni, majd a fridzsiderben behűtött sört elővéve a kertben lehetett ejtőzni? Vagy a saját nyaraló ebben az időszakban is inkább csak a szerencsés kevesek, kiválasztottak előjoga volt?