Sanyi, a kádár

Maár Sándor Szigliget utolsó kádárja: az ükapjáig visszamenőleg a családjának szinte minden férfi tagja ezt a mesterséget űzte. Mit gondol a „borkötő” a jövőről, és hogyan él a Balaton egyik legszebb szegletében?

Ha elhagyjuk a szigligeti várhoz felvezető utat, és továbbsétálunk, arrafelé lakik Sándor, a kádár. Pontosabban: simán Sándor, mert nem kapta meg ragadványnévként mestersége címerét, ugyanis nincs kitől megkülönböztessék a sorban, sem Maárból, sem kádárból nincs több itt Szigligeten.

Kopogtatunk a fotóssal, a tábla is jelzi, hogy őt keressük. Szívélyesen nyit ajtót, s pár perc múlva már tartanunk sem kell attól, hogy nem lesz beszédes. „Málnaszörp vagy kávé?” – kérdezi nagy vehemenciával, és picit örül, hogy csak málnaszörp, mert majd ha a gyerek megjön, ő lefőzi a kávét úgyis, és az nagyon jó lesz.
Kérdezem, melyik gyerek, és itt mint egy filmtekercs elkezd forogni életének története.

Képeket képzelnünk sem kell hozzá, ugyanis belép a hálószobába, elhajtja az ajtót, ami mögött falméretű halászhálóra tűzött több száz fotó merevíti ki a történetekhez kapcsolódó emlékeit. „Jöjjön, nézze meg milyen szép! Itt operett-előadáson voltunk Zsuzsikával, ez a Lovas Színházban készült, itt ez bérmálkozás, a falunapokon mindig részt veszünk”, és húsz perc elteltével az összesről tudunk valamit.

Születésnapok, farsangi bálok, disznóölés, Szépasszony-völgy, Zsuzsa kisiskolás elsőáldozása és a Balaton, amihez legmesszebb az 1968-as évek fűzik, egy, a maitól teljesen más képű parthoz, amikor az édesanyja az italmérő melletti bazár középső büféjében dolgozott. „Lángos, debreceni mindig volt. Úszni nem tanultam meg, de fociztunk, ettünk, ittunk, pancsikoltunk.”

A teljes cikk az Északipart magazinban olvasható, a Magazinly oldalán pedig meg is vásárolható: https://magazinly.com/magazine?magazine=44