„Megszállott volt, a vitorlázás jelentette számára az életet”

A Sopi. A tele szájjal nevető, hatalmas termetű, lobogó hajú, mindenkivel barátságos, bohém vitorlázó. Soponyai Géza nevét az is ismerte a Balatonon, aki sosem járt kikötő közelében. Hogy teher vagy büszkeség ezzel a névvel élni, hogy könnyű vagy épp nehéz tovább vinni a tavaly elhunyt legenda hagyatékát, arról a fiával, Hunorral beszélgettünk.

Nehéz róla beszélned, mert még friss a seb, vagy inkább jó érzés mesélni az apukádról?

Már könnyebb kicsit, mert eltelt egy bő év, de nagyon megviselt a halála, ami esetemben azért fokozottabb, mert rengeteg időt töltöttünk együtt. Sokkal többet, mint az egy átlagos apa-fiú kapcsolatban megszokott, hiszen húszéves korom óta vele dolgoztam, ez napi nyolc órát jelentett. Tavasztól őszig pedig nagyon sok versenyre elkísértem. Volt olyan szakasza az életünknek, amikor szinte többet voltam apuval, mint a családommal. Ez az utóbbi években kicsit lazult, a műhelybe már kevesebbet járt be, én pedig igyekeztem a munkát és a magánéletet egészséges egyensúlyban tartani, ezért nem mentem már az összes regattára. De hiányzik nagyon, gondolok rá mindennap.

Váratlanul ért benneteket a halála?
A halála nem. Hogy beteg lett, az igen, mert nem ivott, nem dohányzott, egész életében sportolt: mondhatom, látszólag sokkal jobb állapotban volt, mint a kortársai. Viszont amikor a diagnózist megkaptuk, rögtön közölték, hogy nem tudnak mit tenni. Túl későn derült ki, voltak már áttétek is. Másfél év jutott még nekünk, vagyis volt időnk felkészülni. Ahogyan neki is. El tudta rendezni a dolgait: úgy ment el, hogy nem maradtak elvarratlan szálak.

Ahogy nézegettem az utolsó bejegyzéseit, nyoma sem volt annak, hogy veszített volna bármennyit is az életkedvéből.
Mert nem is. Amikor már nagy fájdalmai voltak, akkor is ugyanúgy nevetett. Ő egy ilyen karakter volt. Nem mutatta, ha baj van. Belevaló ember volt.

A teljes interjút az Északipart magazinban olvashatjátok! Itt tudjátok megrendelni: https://magazinly.com/eszakipart