Nyisd ki ajtóidat és tekints szét – Tagore versei az ünnepi hétvégére
Közel 100 éve, 1926-ban készült az a kép, amikor Rabindranáth Tagore a füredi sétány padján pihen. Az akkor már Nobel-díjas költőt szívbetegsége miatt kezelték hetekig a Szívkórházban. A Balaton szépsége annyira megragadta, hogy ezt írta: „Magyarországról világszerte nagyon keveset tudnak, és aki nem is álmodott ilyen értékeiről, csak az tudja megítélni, hogy milyen reveláció volt számomra a Balaton tündéri látványa…” Az ő verseit választottuk az ünnepi hétvégére.
-o-
Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.
(Áprily Lajos fordítása)
-o-
-o-
Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
(Áprily Lajos fordítása)
-o-
-o-
Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
-o-
-o-
„Ó, valld meg, árva rab, ki vert bilincsbe?”
„Az én uram volt – így felelt a rab –,
azt hittem, engem illet földi kincse,
s hatalmam által bárkin túlteszek;
kincstáramat megtömtem színarannyal,
mely csak királyomat illette meg.
Midőn az álom elfogott, kinyúltam
az ágyon, mely nemes gazdámra várt,
és ébredéskor láttam, hogy csalárd
kincstáram foglya én magam vagyok.”
„Rab mond nekem, ki fűzte rád a láncot?”
„Én voltam az – felelte most a rab –,
ki gonddal kovácsolatam ezt a láncot.
Azt hittem, hogy hatalmam győzhetetlen,
rabláncon tarthat egy egész világot,
s zavartalan szabadságban hagy engem.
Így éjjel-nappal óriási tűzben
sok száz kegyetlen kalapácsütéssel
vesződtem, míg a láncot összefűztem.
Mikor kész volt a mű, s a láncszemek
eggyéfonódtak oldhatatlanul –
azt kellett látnom, hogy vaskarmai
csak engem, engem fognak át rabul.”
(Franyó Zoltán fordítása)
—
Fotók: Balatonfüredi Helytörténeti Gyűjtemény, Darabos György, Stekovics Gáspár, Burger Barna
Ajánlom a Facebookon
