A falak között eltöltött idő is igazi idő

Éld meg a pillanatot! Ezt olvashatjuk mindenhol, rengeteg jótanács kíséretében. De mi van, ha valakinek nem megy? Még akkor sem, ha esetleg a feltételek adottak. Pláne, ha nem. Egy olyan szakértőt kérdeztünk, akinek nagy tapasztalata van olyan szituációkban, amikor valakinek hosszú, nem könnyen belátható időt kell eltöltenie zárt térben, sok nehezítő körülmény között. Fiath Titanilla szakpszichológus, kulturális antropológus és volt börtönpszichológus, őt kérdeztük a témáról.

Az elzárás idejével hatékonyan megküzdők leginkább azokkal a stratégiákkal élnek, amit űrhajósok is használnak. Egy 15 éves fegyházbüntetését töltő férfi mondta: Az idő múlását megtanultam befolyásolni. Strukturálom az időt. Ha ezt nem tenném, az idő strukturálna engem – ezt viszont nem engedhetem meg neki.

Az ingerszegény környezet sokszor a jövőbeli, ideális helyzetről szóló fantáziákat lendíti mozgásba, és ez éppen a kontraszt miatt akár az elviselhetetlenségig fokozhatja a jelentudatosságot.

1. Daraboljuk fel átlátható szakaszokra a folyamatokat. Hatékony technika a hosszú és bizonytalan idővel való megküzdésre az idő kezelhető egységekre történő felbontása. Az elsőfokú ítéletet például megfellebbezik, majd várnak a másodfokú tárgyalásra, a perújrafelvételre, a strasbourgi döntésre vagy a kegyelmi kérvényükre adott reakcióra.

A beadványok és a kapott válaszok afféle mérföldkövekként funkcionálnak: a beláthatatlan időt kezelhető egységekre bontják. Így például nem azt írják a rájuk várakozó feleségnek, hogy: öt évet kaptam, hanem azt: másodfokon valószínűleg elvesznek belőle, tehát jövőre kint vagyok

– a későbbiekben pedig ez a rituálé ismétlődik a szabadulásig.

Jól látható a karanténnal kapcsolatban is, hogy kisebb, belátható időegységeket veszünk célba, amikor arról gondolkozunk, hogy meddig kell még kibírni. Április végéig ezt csinálom… Aztán: május végéig eldöntjük… Később pedig talán könnyebben megbirkózunk egy: utolsó két hétre szóló felhívással is.

Az idő strukturálása kapcsán nagyon sokat olvashatunk a napirend fontosságáról, azonban a börtönbeli tapasztalataim alapján akad itt még egy fontos dolog, amiről a karanténnal összefüggésben talán ritkábban esik szó.

Kérdés, hogy az otthon töltött heteket-hónapokat hogyan illesztjük be az életutunk egészébe. A szabadságvesztést nem jó színvonalon megküzdők a büntetést elpocsékolt időként fogják fel. Úgy vélik, egyfajta törés keletkezett az élettörténetükben: a büntetés ideje afféle zárójeles idő, nem valódi élet.

Az igazi idő odakint kezdődik majd újra.

2. A falakon belül eltöltött idő is igazi idő. Sokan olyannyira nem veszik számításba a bent töltött éveket, hogy a valódi életkorukról is megfeledkeznek. Akadnak elítéltek, akik döbbenten tapasztalják, hogy a testvéreik tinédzserkorú gyermekeivel jobban kijönnek, mint a velük egyidős rokonokkal. Ahogy egy angol kutató hatvanas éveiben járó interjúalanya fogalmaz: Egyetlen napot sem öregedtem a börtönben. Még mindig harminc vagyok. Néha csodálkozom, miért nem jutok semmire a női őrökkel, aztán belenézek a tükörbe, és persze sokkot kapok.

A jó megküzdők ezzel szemben olyan cselekvésekkel jellemezhetők, amelyekről úgy gondolják, hogy nem csupán a bentlét alatt értelmesek – mint amilyen a jutalom reményében végrehajtott viráglocsolás a nevelői irodában, takarítgatás stb., – hanem amelyeknek az életút egészét figyelembe véve is lehet jelentőségük,

(gimnázium, szakmaképzés, nyelvtanulás és így tovább). A karantén hasonlóképpen felhasználható talán olyan tevékenységek kipróbálására, amelyek nem csupán az idő elütésére szolgálnak: a pakolgatás és sorozatnézés stb. mellett talán belefér új készségek elsajátítása, vagy még inkább hosszabb távú célkitűzések megvalósítása is.

3. Irányítsuk az időérzékelésünket. A személyes szabadság és ezzel kapcsolatban a pszichés jóllét és stabilitás megteremtése szempontjából nagyon fontos az idő kontrollálása. Vagy legalábbis az a hit, hogy lehetőségünk van az időélményt szubjektíven befolyásolni. Amikor a karanténnal kapcsolatban beszélünk erről, jobbára független emberekről gondolkozunk, akiknek lehetőségük nyílik az idejük önálló beosztására.

Azok azonban, akik kisgyerekekkel, online feladatokkal élnek együtt, úgy érezhetik, hogy a teendőik megszaporodásával sokkal inkább a külső körülmények és kötelezettségek osztják be az idejüket. Számukra borzasztóan frusztrálóak a tengernyi szabadidő eltöltésével kapcsolatos tanácsok.

A börtön – ahol az életet hasonlóképpen külső tényezők szervezik jórészt – mégis arra tanít, óriási a jelentősége annak, ha sikerül legalább minimális mértékben autonóm döntéseket hozni az időnk egy szeletéről.

4. Fogadjuk el, ha most valamit elveszítünk és gyászoljuk meg, ahogy mással is tennénk. Fontosnak tartom, hogy a jelen helyzetben ne csupán stresszről, feszültségről, idegességről beszéljünk, hanem a gyász folyamatáról is. Elővételezett gyász esetén – például súlyos beteg hozzátartozó ápolásakor, válás előtt – többé-kevésbé tisztában vagyunk azzal, hogy valamilyen veszteség fog érni bennünket, de nem feltétlenül tudjuk, hogy mi mindent veszítünk majd el, és pontosan mikor. A kényszerű otthonlét idején hasonlóképpen: nincs biztos fogódzónk, hogy meddig tart a jelenlegi állapot, mi minden változik meg az életünkben. Azt is érzékeljük, hogy az elővételezett, jövőbeli károk mellett már most megjelentek a jelenbeli veszteségek is. Ilyen lehet például a családtagokkal való összezártság esetén a privát szféra hiánya, a korábbi rutinok leépülése, a szabad mozgás korlátozása, de súlyosabb esetekben a munkahely megszűnése, a biztonság elveszítése is.

Sokszor észre sem vesszük, hogy a fokozott irritabilitás, indulatosság, harag magának a gyászfolyamatnak a természetes kísérőjelenségei. A düh ráadásul – kutatások szerint – az előgyász esetén jóval hangsúlyosabban jelen lévő érzelem, mint később a gyászfolyamatnál.

5. Próbáljuk megfogalmazni identitásunkat. A gyászfolyamaton belül megkülönböztethetünk veszteségorientációt és következményorientációt. Mindez annyit jelent, hogy fontos, hogy számba vegyük, mi minden változott meg az életünkben, és fogadjuk is el a veszteséghez kapcsolódó érzéseinket (a haragot is), ugyanakkor lassacskán építsük újra az identitásunkat. Komplikálttá akkor válhat a gyászfolyamat, amikor nincs egyensúly a kétféle attitűd között. Akadnak például a jelenlegi helyzethez hihetetlen rugalmassággal alkalmazkodók, akik tegnap még koncerteket hangosítottak, ma pedig pékárut szállítanak, de talán nekik is érdemes végiggondolni, milyen érzéseket ébresztett bennük az identitásuk egyik alappillérének az elveszítése – különösen, ha a korábbi munkájukhoz, vállalkozásukhoz, életszínvonalukhoz vissza sem térhetnek. És ugyanilyen fontos lehet az idő előrehaladtával az is, hogy a veszteségeink „elgyászolása” mellett időt szánjunk önmagunk újrafogalmazására is.

Szakértő: Fiath Titanilla szakpszichológus, több mint tíz évig dolgozott börtönpszichológusként felnőttkorú férfi és női fogvatartottakkal
Fotóillusztráció: Stekovics Gáspár