Bebíróból értékmentő

Negyedszázada ismerem Márta Istvánt, azaz a Mestert, ahogyan csak egymás közt hívjuk őt. Fiatalokat megszégyenítő, bámulatra méltó energiával veti bele magát a legkisebb projektekbe is, legyen szó egy aprócska kiállítás megnyitójáról, vagy egy patakmeder kitisztításáról. A váratlan helyzetektől nem retten meg, sőt, inkább élvezi. Erre szokták azt mondani, hogy improvizálni is csak az tud, akinek van miből… Egy meglehetősen zivataros-borús, kora nyári délután arra kerestük a választ Kapolcson, miként válhatott a bakonyi településsel összekapcsolt fogalommá és intézménnyé egy személyben.

Bebíró vagy-e még, vagy már nem?
Többfajta definíciója és megközelítése van az idegenből odaszakadt, nem kapolcsi születésű, de ott élő embereknek.
A bebíró szelíd megközelítés, de van a gyüttment, ami persze egy kicsit durvább.
Azt szoktam mondani, hogy én gyüttem, de nem mentem. Van az a fajta gyüttment, akit érdekel a falu társadalma, élete, és a maga módján megpróbál segíteni jól-rosszul, van, aki pedig a füle botját sem mozgatja.

Röpke 41 évet szántál rá…
1983-ban kerültem ide véletlenül, a történetet már sokan ismerik: a Káli-medencébe készültünk Évával, a feleségemmel, de a részben bakonyaljai Kapolcson leltünk rá arra az „élettérre”, amit Budapesten kívül kerestünk. Talán ritkábban mondtam el: céltudatosan szerettem volna a falu hasznos tagja lenni. A ’80-as években divatba jött a Balaton-felvidék.
Sok alkotó, főleg filmesek vásároltak romos házakat, majd felújították ezeket Kővágóörsön, Kékkúton. Kiváló művészek mindannyian, de valahogy mégis mindig azt éreztem, hogy ők elsősorban a maguk világát élik, a falvak kultúrájával, az identitással viszont jóval kevesebbet foglalkoznak.
Én ennek a fordított útját jártam be.

Honnan eredt ez a késztetés?
A Kiskunság egyik falujából származom, és ez később meghatározta a Kapolccsal való viszonyomat, de azért legtöbbször az időre és a szerencsére meg a Jóistenre bíztam magam. A legjobb terep Cili néni híres kocsmája volt számomra – sokszor söröztem itt az akkori helyi lakosokkal.

Sakkoztunk, folyamatosan ugrattuk egymást, de majd’ 4-5 év kellett elteljen ahhoz, hogy a gyüttmentséget oldjam.
Rejtélyekkel tele volt az a néhány év, hajtott a felfedezés izgalma. Nagyon megszerettem a helyi embereket, a tájat, és egy évtized alatt sikerült megismernem az egész környéket.

Teljes cikk az Északipartban. A magazint a Magazinly oldalán tudod megvásárolni: https://magazinly.com/