A képeknek kell beszélniük – Simonyi Zsolt, a hegyek fotósa

A fotóin keresztül kommunikál Simonyi Zsolt, aki ragaszkodik a filmes technikához. Merthogy hivatásos képíró. Zsolt szerint a fotóművészet olyan, mint a képzőművészet többi ága – akár a tánc vagy a zene –, nemzetközi nyelv. Fölöslegesek a szavak, a címek és a magyarázatok.

Fotók: Simonyi Zsolt

Gyerekkorától kezdve Révfülöpön nyaralt, ahol akkoriban édesanyja nővérének volt egy kis faháza. Később kisképzős diákként nyári hajnalokon akvarelltömbbel járta a réteket és nádasokat, hogy megfesse mindazt, ami körülveszi. Ezt váltotta fel a fényképezőgép. Hamar felismerte, hogy hétvégenként nem lehet komoly munkát végezni, ezért életcélja volt a környéken lakni, hogy minden idejét a fényképezésre fordíthassa. Óvodásként sem értette, hogy miért csak nyaralni járnak a kis házba. Felnőttként pár évig életvitelszerűen élt a Balaton-felvidéken, és bár jelenleg nem itt lakik, gyakran jár vissza fotózni.

Mivel a ’90-es években a filmes technikát tanulta, most is erre esküszik, hiszen számos előnye van a digitális fényképezéssel szemben. Szerinte csak a fizikai hordozó (film, nagyítás vagy giclée print) képes betölteni a fényképnek azt a funkcióját, hogy megmaradjon. Egy fájl sérülhet, eltűnhet, elveszhet örökre, ezzel szemben a negatívokra könnyebb vigyázni, amellett hogy digitális állományként ugyanúgy tárolhatók.

Zsolt a fotóit absztrakt tájképeknek hívja. A célja nem az adott környezet szépségének bemutatása, hanem a tájkép absztrakciója. A kivágás, a tudatosan választott tónusok, a fölösleges részletek – mint például a színek – elhagyása egy archaikus, ideális, belső képzelt táj megjelenítését szolgálják, és ebben a minőségében bőven elég ha csíkok, pöttyök vagy csak véletlenszerűnek tűnő foltok jelennek meg a fotókon. Számára nem fontos a struktúra felismerhetősége.

Cikkünk folytatása Zsolt néhány fotójával együtt az Északipart magazin 2026. évi számában található, amely megrendelhető nyomtatott vagy digitális változatban is!