Szabadesés

Somlyódyék 1998-ban vették meg a szépen felújított régi házat Köveskálon, családi nyaralónak. Minden kicsit nagyobb volt, mint szerették volna, de a három gyerekkel végül is jól jött a tágasság. Hamarosan a két szomszédos apró ház is eladóvá vált. Egy darabig ellenálltak, de miután évekig nem jött vevő, úgy gondolták, jobb, ha ők veszik meg, így megmaradhat a már meglévő kert intimitása. Aztán végül pont az intimitásnak kellett búcsút mondani: a Kerékbár, amit Zsuzsa talált ki, alaposan átírta a családi nyaraló történetét.

Abban a percben, amikor ez a miénk lett, felsétáltam a dombra és felhívtam a barátnőmet, hogy én itt csinálok valamit, mert ez arra való. És kitaláltam, hogy itt biciklis pihenőhelyet kell csinálni. Nem volt még egy hely sem 5 évvel ezelőtt, ahol meg tudtak pihenni, hanem árokparton meg kútnál üldögélni. Mit tudok én csinálni? Bodzaszörpöt és mentaszörpöt. Ami sikeres volt mindig a családban, a körözöttem, a pecsenyezsírom, akkor megtanultam padlizsánkrémet, hogy legyen a vegáknak is valami, meg kovászos uborkát meg birsalmasajtot.

Megvolt az ötlet, kellettek az engedélyek.

Azt mondták, hogy ez szinte lehetetlen. Kérdezte a fő állatorvos Tapolcán, hogy végig akarja hallgatni most a szabályokat? Mert szerintem semmi értelme, mert úgysem tudja megcsinálni. Mondtam, hogy végig akarom hallgatni, kíváncsi vagyok rá. És az tényleg lehetetlen volt. Meg hogy ő úgyse hiszi el, hogy bodzaszörp, mert itt kocsma lesz, mert ha valaki üzletet akar csinálni, azt csak alkohollal lehet, és majd itt fognak sörözni. És akkor én elköszöntem tőle.

És akkor hogy működik?

Szabályosan, csak másképp. Az én tulajdonomban lévő házban, ahol van gyümölcsöm és zöldségem, őstermelő vagyok, másrészt kistermelő, aki ezt értékesítheti, harmadrészt falusi vendégasztal engedélyt is szereztem, így főzhetek a vendégeknek. Tulajdonképp ez három különböző dolog együtt: saját tulajdonú föld, saját termékek árusítása és feldolgozása, így működhet, és ezért nem vendéglátó ipari létesítmény. Ezt szerintem én találtam ki, én hoztam össze ezt a hármat. Mert külön-külön kaptam tanácsokat, meg tanultam meg, hogy ha itt vagyok, hogyan tudom hasznosítani, amim van, és akkor mindig tovább kellett lépnem. Amikor kitaláltam, hogy hogy lehet másképpen, ugyanattól kellett engedélyt kérni, és akkor azt mondta, hogy most már aláírom magának, mert ne jöjjön ide még egyszer, nem akarom végighallgatni.

És mit szólt az egészhez a férje?

Hát először nem hitte el, hogy én ezt tényleg így gondolom, hogy ezt meg szeretném csinálni. Megkérdezte menet közben, hogy te ezt komolyan gondolod? Mondtam, hogy igen. Jó, akkor csináljuk meg, és abszolút támogatott. De még most se hiszi el igazán, hogy ez egy működő dolog. Az embernek akkor van egy feladata, van három gyereke meg egy tudós férje meg munkája, és akkor ezek lekötik egy ideig. És amikor eljön az idő, amikor a munka már nem olyan érdekes, és megnőnek a gyerekek, akkor felmerül a kérdés, hogy mivel is töltse az ember értelmesen az idejét, mert valami sikerélményre vágyik az ember állandóan, és akkor összeállt a dolog. Az anyukám szegény meghalt, aki nagyon sok energiámat lekötött, mert ő egy nagyon meghatározó személyiség volt, ott állt fölöttünk mindig, és kicsit tartottunk a nagyitól, és ő meghalt 2010. május 1-jén, és akkor én két héttel később egy ejtőernyős ugrást csináltam.

Egy rendeset?

Rendeset, nem egyedül, segítővel.

De miért?

Mert föl kellett szabadulni. Az anyukám miatt, talán azért akartam valamit produkálni. Jött az egész család, Kaposvárra kellett menni. Mert az Andris fiam ugrott előző évben, és kaptam tőle a születésnapomra egy ilyen beugrót. És akkor én szépen, már nem tudom, hány ezer méter volt, kiugrottam egy pasassal. És attól kezdve elindult ez az én saját történetem.

Nem félt?

Nem, egy percig sem. A legjobb a kiugrás volt. És akkor egy darabig szabadesés van, az ember ott lebeg, és hihetetlen szabadság, és utána, amikor az ejtőernyőt kinyitották, és akkor lefékeződött, akkor az már nehezebb volt, mondta a pasas, hogy ő most manőverezik, én meg mondtam, hogy ne manőverezz, csak szálljunk le, mert ez most így elég volt. És akkor kezdődött az építkezés. A férjem azt mondta, hogy szabad kezet ad nekem, ő nem szól bele mint szakember, hogy ezt most le kellene bontani, mert szörnyű állapotban van, és innen el, mert ez a kilátást elveszi…

Mert ő eredetileg így gondolta.

Igen, mert ez olyan szörnyűséges. De megmaradt. Jött egy kőműves, és minden nap kitaláltam, hogy most mi legyen, hogy legyen leverve a vakolat, hogy legyen belül, milyen legyen az ajtó színe. Találtam egy régi fadarabot, ami tetszett, és kikevertük a színt. Mindig azt kérdezték reggel, Zsuzsa néni, mit álmodott már megint, mit kell megcsinálni? És akkor elmondtam. Na, azt nem lehet. Mondom, de lehet, de lehet, és akkor így ment fokozatosan. Például kellett egy gerenda a szaletlihez. Egy nagy gerenda, ami átíveli ezt a bejáratot. Azt mondta a kőműves, hogy ő látott a faluban valakinek a portája előtt egy ilyet. Elmentünk, és akkor azt mondta az asszony, hogy jaj, hát az én uram az olyan lusta ember, azt már rég fel kellett volna vágni tűzifának, mert ez a kétszáz éves pincénkből van, amit már rég szétbontottunk. Vigyék csak minél gyorsabban. Kapott csokit, meg puszit, és nagyon örült, hogy elvittük. És ez a fő attrakciója a szaletlinek, ilyen gerenda ma már nincs.

A bútorokat meg a házat megpróbáltam úgy megőrizni, ahogy volt eredetileg, a néni onnan elment, és rám hagytak a gyerekei mindent, ami benne volt, és akkor mindent csak megtisztítottunk, meg kimeszeltünk. És a pihe dunnákból, amik szörnyen néztek ki, és kidobták volna, azokat hazavittük, és elvittük egy paplanoshoz, aki azt mondta, hogy életében nem látott még ilyen jó minőségű pelyhet, amit ők ki akartak dobni. És azóta az egész családnak van ilyen pihe-puha paplanja.

Pedig ezek nem mostanában készültek.

Nem, csak ma már nincs ilyen.  Ez még abból az időből származik, amikor még, gondolom, tépték az asszonyok, és a bútorok is ott maradtak. És akkor kaptam még a szomszéd asszonyoktól, akik ott születtek abban a házban, olyan ágyterítőket meg abroszokat meg hímzéseket, amik odaillettek. Jönnek a vendégek, és azt mondják, hogy nahát, ilyen sparlheltje volt a nagymamának, és hogy olyan ez, mint egy skanzen, és még az én anyukámtól is hoztam dolgokat. Ő abban az évben halt meg, amikor ez megnyílt. És akkor még vásároltam ócskapiacon hozzá dolgokat, például a tányérok mind olyanok, hogy tudom, hogy melyik tetszik, és mit szeretek benne adni. Ebben nagyon szigorú vagyok. És ha a Betti jön, ő a segítségem, és nem olyan sorrendben rakja a tányért, akkor én titokban este megyek, és átrakom.

És a vendégek észreveszik, hogy miben kapják az ételt?

Kaptam olyan fotókat, amelyek kifejezetten arról szóltak, hogy a tálcán hogy van elhelyezve az edény. Ebben biztos benne van az ember ízlése, meg személyisége, ezért nem szívesen adnám oda másnak. Rengetegszer hallom, hogy már csak azért is érdemes biciklizni a Káli-medencében, hogy itt kössenek ki.

KAPCSOLAT

Köveskál, Kővágóörsi u. 6, 8274

Mobil.: +36 20 977 8679