Kamumentes önkifejező

Miakő Étterem, Köveskál


2016. 04. 10.


„Korábban eszem ágában sem volt bort készíteni. De amikor idejöttem, megérintett a hely szelleme. A pince a Káli-medencében életforma. Ha valaki eldönti, hogy ide akar jönni, és van benne annyi alázat, hogy tudomásul veszi, hová érkezett, óhatatlanul is köze lesz a borhoz. Mikor megvettem a szőlőt meg a pincét, és elkészült az első nem igazán jó borom, át kellett gondolnom, hogy bele szabad-e ebbe belevágni, mert tudtam, hogy a Káli-medencében átlagos bort készíteni bűn.” (Trombitás Tamás)

Trombitás Tamás eredetileg képzőművész. 1985-ben az Ernst Múzeumban volt egy nagy kiállítása, akkoriban döntötte el, hogy vidéken szeretne élni és alkotni. Szentbékkállán találta meg a helyet. Szerencséjére édesapja sok mindenben támogatta, ebben is. Együtt építették fel a faluban egy romból a házat, amiből a műterem lett, meg a pincét. Tamást csak az bántja, hogy most, amikor végre összeáll az egész, és megvan az eredménye, édesapja csak fentről tudja konstatálni, hogy sikerült. Gyorsan kiderült, ki az a három-négy gazda, akinek szívesen issza a borát, rendszeres kuncsafttá vált, a barátainak is vitt belőlük. De ahogy meghaltak ezek az emberek, ez a minőség megszűnt. Régen errefelé minden házhoz tartozott egy pince, egy káposztáskert meg egy gyümölcsös. Mindenki megtermelte magának, ami kellett. Tamás arra gondolt, hogy ha ők meg tudták csinálni, neki is menni fog. Aztán persze gyorsan rá kellett döbbennie, hogy nem így van. Elkezdett tanulni, újratelepítette a megörökölt és megvásárolt szőlőit, és sok alázattal, lépésről lépésre haladva tíz éve eljutott oda, hogy a borait másoknak is meg meri mutatni.

Volt róla fogalma, hogy mi az, ami a világban működik, így pontosan tudta, milyen az a bor, amit szeretne. Kitalálta a technológiát és azt, hogy milyen karakterű bort akar. Azt mondja, ez itt is fejben dől el, ugyanúgy, mint a képzőművészetben. Mára már nem tudja eldönteni, hogy inkább borász vagy képzőművész. De egy dologban biztos: nem lenne ilyen borász, ha nem lett volna képzőművész.

A szőlők Szentbékkállán és Köveskál határában vannak, itt egy új ültetvény, a kéthektáros furmint, ősi nevén a szigeti. Minden szőlőt hagyományos módon, kézzel dolgoznak fel, de az edények és a tartályok savállók. Bár a környéken főleg fehérbor készül, a Trombitás Borházban rozé, siller és vörösbor is van. Olaszrizling, cabernet sauvignon, zweigelt és chardonnay kerül a palackokba. A fehérek nem hordóban érnek, mert Tamás szerint abban könnyen elveszítik a karakterjegyeiket, és idő előtt öregedni kezdenek.

Trombitás Tamást sok minden motiválta, hogy a pince mellett éttermet is nyisson. Először is a lustasága. A pincébe ugyanis főleg pénteken meg szombaton jöttek kóstolni. Egy idő után a bor mellé elkezdtek nekik főzni is a feleségével, akit viszont sok minden a fővároshoz köt. Így hétvégén, amikor együtt lehettek volna, sokszor csak akkor látta, amikor ült be az autóba, hogy visszamenjen Pestre. És biztatták is többen, hogy nyisson egy helyet, ahol ezt a fajta ételt lehet kapni, amit ők készítenek. A másik motiváció az volt, hogy a környéken nem lehetett igazán jó kávét kapni, ezért ezt az igényt próbálta kiszolgálni.

A Miakő a Káli-medencei borok háza is, a legjobb pincék választéka megtalálható itt. Az étterem, akár a birtok borai, letisztult ízeket kínál. Szezonális hely lévén az aktuálisan termő zöldségek, gyümölcsök kerülnek terítékre. Húsvétkor jönnek a hagyományos bárányételek, ősszel a Tamás lőtte vadak, télen pedig a nehezebb disznótorosok. Több vendég mondja, hogy azért lett a Miakő a kedvencük, mert itt nem a hangulatot akarják eladni, hanem az ételeken van a hangsúly. A berendezés visszafogottan egyszerű, mégis különleges, hisz Tamás és kollegái festményei díszítik a falat, és saját mozaikművein sétálhatunk el az asztalunkig. Szinte mindegyik fogásukba tesznek bort is, mivel rengeteg ízt ad az ételeknek, és egyben megteremti a hely varázsát, egyediségét is azok számára, akik értenek a gasztronómiához.

Az a cél, hogy étel és bor tökéletes harmóniát alkossanak, egyik sincs alárendelve a másiknak. Ugyanígy olvadnak bele a képzőművészeti alkotások is a hely szellemiségébe. Igaz, volt már olyan vendégük, aki azt kérte, Tamás egyik festménye elé ültessék, mert amíg elfogyasztja a vacsoráját, azt a művet szeretné nézni és megérteni.

 

„Néha még most is készítek szobrokat. Arról nem lehet lemondani. A Műszaki Egyetem előtt áll a legutóbbi, ami egyébként megmutatja, hogy a köztéri szobrászat nem azonos az ideák giccsé formálásával. Kassáknak volt egy mondása, hogy művésznek lenni életforma. Amúgy a borászat is az. Régebben a képzőművészet körül volt nagyobb mítosz meg füst. Ma meg akkor, ha egy borász megjelenik valahol. Ma az emberek nem egy tárlatra akarnak elmenni, hanem egy jó étterembe. Nagyon érdekes, hogy van egy trendforduló, amit abszolút nem akartam lekövetni, vagy nem tudatosan történt, de belecsöppentem a közepébe. És a borászat is önkifejezés. Sokkal többet árul el egy emberről a bora, mint mondjuk egy képe. A képzőművészetben lehet kamuzni, itt meg előbb-utóbb lelepleződik az ember.”
Trombitás Tamás legelső sikereit rozéjával érte el, egyszerűen azért, mert a felesége szereti a rozét, és megpróbált valami olyat csinálni, hogy ne kelljen szégyenkeznie. A titka az, hogy egy régi francia metódust követ, emellett érett szőlőből készül, és csak annyi léből, amennyit a gyümölcs saját súlya ki tud préselni egy éjszaka alatt. Azután spontán erjedéssel kiérik. Két fajtából készül, cabernet sauvignonból és zweigeltből. A pincében nem a fahordók dominálnak, a szőlő van a középpontban. A másik fontos tényező: a hely. A Káli-medencének különleges természeti adottságai vannak.
„Az ember állandóan kísérletezik, kétszer ugyanazt teljesen felesleges megcsinálni. Furmintot tervezek még, meg kéknyelűt. Csak pár lépésre vagyunk a Badacsonytól, de úgy érzem, hogy itt még egy kicsit többet tudna nyújtani. Van egy nagyon érdekes dolog. Jönnek ide szakértők – legutóbb egy »Master of Wine« járt itt –, akik nagyon képben vannak, még az angolok és a franciák is. Eljönnek egy vakkóstolásra, kóstolják a boromat… az egyik ízlelgeti, és azt mondja: »Ez egy somlói.« Megkóstolja másodszorra, azt mondja: »Nem, nem, badacsonyi.« Harmadszorra pedig: »Nem, nem, ez valami egész más, de mind a kettő benne van.« Engem az érdekel, hogy ezt ne mismásoljuk el, hanem amit ad a természet, azt hangsúlyozzuk. Hihetetlen, hogy ha ezt a szőlőt valahol Róma alatt ülteted el, ott teljesen mást produkál, mint itt.”
„A sajátjaim közül egy 2009-es olaszrizling a favoritom, nagy testű bor. Még mindig ereje teljében van, mindenki azt mondja róla, hogy ez igen. Borász vendégeim jártak itt egyszer, és azon vitatkoztak, hogy milyen fahordóban mennyi időt töltött. Ugyanez volt a téma az egyik budai borfesztiválon is. Na, ez a bor soha nem látott hordót, de a végén már mindenkire rábíztam, hogy döntse el, milyenben érleltem. Az újabb évjáratok közül a 2012-es siller tetszik nagyon. A siller a gasztronómia egyik alapbora, és ezért nagyon érdekelt, évek óta rendszeresen készítek ilyen fajtát. Az idei, 2015-ös borok pedig mind nagyon ígéretesek.
A Francia Intézet volt igazgatójának Tokajban van szőlője. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy amikor jön a borászaival Franciaországból, azok rendszeresen vásárolnak nálam, és viszik haza magukkal a boraimat. Amúgy olaszrizling-rajongó vagyok. Nagyon jó neki ez a változatos vulkanikus talaj, ami pár száz méteren belül is több különböző kőzetből áll. Rengeteg gyűjtő jár ide, aki kalapáccsal törögeti szét a köveket, zárványokat visz haza, és mutogatja a leleteit. Hát mi nem mutogatjuk, hanem megisszuk, amit ez a kőzet ad nekünk.

Ajánlom a Facebookon