Megsejteni a békességet


2017. 05. 29.


Tihany. Sokak – köztük e sorok írója – szerint az ország szíve. De legalábbis a Balatoné. A Tihanyi-félsziget szellemi és látványbeli középpontja pedig az Apátság. Tihany látképe a mindenhonnan, földről, vízről, levegőből látható két templomtoronnyal valószínűleg fotók tízmillióin szerepelhet. De lehet vajon a turistahadak figyelmének középpontjában állva elmélyült munkát folytatni és elhíváson alapuló szerzetesi életet élni? Erre is kíváncsiak voltunk, amikor Korzenszky Richárd bencés szerzetessel, a Tihanyi Apátság perjelével – és az apátság újjászületésének atyjával – ültünk le beszélgetni.

bs_20170509_EP_mag_szerzetesek_tihany_DSC_0623_g

A korábbi évtizedekben leromlott állapotba került, de most már szépen felújított, mértéktartó barokk apátság ódon falai között fogad minket a perjel. Két szobája tele könyvekkel (az egyházi művektől a szépirodalmon keresztül a gazdasági és menedzselési szakkönyvekig), a falakon néhány szép fotográfia, az ablakokból pedig kilátás nyílik Tihany házaira, dombjaira, a Balaton mindkét (!) medencéjére Kenesétől Badacsonyig – szemben pedig a kőröshegyi völgyhídra.

Richárd atya a bencés fekete szerzetesi ruhát viseli: személyisége egyszerre sugall tekintélyt és barátságosságot, szavait lassan, megfontoltan formázza. Tartalmas életút áll a 75 éves szerzetes-tanár mögött. Csornán született, majd Pannonhalmára járt a legsötétebb kommunizmus éveiben. „Alighanem az ország egyik legszabadabb iskolájába járhattam. Klasszikus műveltségű, világos fogalmakat használó tanároktól tanulhattunk.” Bár a hivatalos tankönyveket kellett használni, a tanároknak megvolt a szabadsága, hogy például iskolai órán bírálják a marxizmus tételeit. Ötvenhatot is Pannonhalmán élte át. „Keserves élményünk volt, amikor ’57-ben, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük)-től való félelmükben a karhatalmisták házkutatást végeztek, mindannyiunkat megmotoztak, igazgatónkat, Söveges Dávid atyát pedig elvitték és félholtra verték.”

Pannonhalma egész életére kihatott: az érettségi évében belépett a bencés rendbe. „Amikor Pannonhalmára kerültem az iskolába, nem gondoltam a szerzetességre. Állatorvos dinasztiából származom, úgy gondoltam, én is az leszek. Majd fölmerült bennem az ötlet, hogy talán filmes is lehetnék. Végül természetesen fogalmazódott meg benne a bencés szerzetestanári hivatás. A bazilika légköre, a szerzetestanárok kiegyensúlyozottsága – nehéz szavakba öntenie, mi minden hatott rá. „Senki nem beszélt rá, senki nem beszélt le róla. Diákéveim vége felé született meg bennem a döntés. Most is örömmel tölt el, ha visszagondolok rá.”

Az érettségi után tíz éven keresztül folytatta teológiai, majd nyelvészeti bölcsész tanulmányait, utána pedig győri és pannonhalmi tanár, később igazgató lett. Máig tanul? Máig tanít? – faggatjuk Korzenszky Richárdot. „A jó pap holtig tanul” – emlékeztet a közismert mondásra az atya. Leszögezi: műveltséget szerezni másként, mint olvasással és iskolázottsággal nem lehet.

bs_20170509_EP_mag_szerzetesek_tihany_DSC_0666_g

De szükséges, hogy az ember nyitott szemmel járjon és rá tudjon érezni a másik ember gondjaira. „Szükséges, hogy legyen olyan közösségünk, amelynek múltja van: sok minden okulásul szolgálhat abból, ami az elődeinkkel történt. Kell, hogy legyenek olyanok, akikre föl lehet nézni: örülök, hogy sok ilyen emberrel találkoztam.” S lehet tanulni a közvetlen élményekből, tapasztalatokból, a kudarcokból is. A tihanyi perjel elmondja: egy szerzetespapnak naponta szembe kell néznie a kihívással, hogy emberek fordulnak hozzá, akik tájékozódni akarnak vagy krízishelyzetben vannak. „És oda kell állni az emberek elé az Evangélium üzenetével.”

Richárd atya szerint a mai életből hiányzik a klasszikus műveltség. Ő maga minden évben elővesz egy-egy olyan nagyregényt, amit már többször elolvasott, mint például a Bűn és bűnhődést, a Háború és békét vagy a Varázshegyet. „Megjelölöm azokat a mondatokat, amelyek most megszólítanak. Elengedhetetlenül szükséges, hogy az ember gondolkodjon, szembenézzen az élet nagy kérdéseivel”.

Élete nagy feladata pedig a Tihanyi Apátság újjáélesztése volt. A kommunizmus idején elűzött bencések a rendszerváltozás után érkeztek vissza Tihanyba, hogy megkezdjék az apátság szellemi és fizikai újjáélesztését. Korzenszky Richárd természetesen fiatalabb kora óta látogatta Tihanyt és környékét. „Érdekes volt, amikor Révfülöpön a strandon beúsztunk olyan mélyre, hogy látni lehetett a Tihanyi-félszigetet. Valamikor ott bencések éltek… Furcsa volt idegenként bejönni a tihanyi templomba, ami pedig valamikor a mienk volt.”

Több mint harminc éve fogalmazták meg a jelenlegi pannonhalmi főapát úrral, Várszegi Asztrik atyával, hogy az egyik legfontosabb feladat lenne újraéleszteni a tihanyi bencés közösséget. „Álmomban sem gondoltam, hogy valamikor ez engem is próbára fog tenni.”

A rendszerváltozás után, miután véget ért egy nagyon izgalmas feladat Richárd atya számára a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, Asztrik főapát Tihanyba helyezte őt. „A templom fölállványozva, az oltárok restaurálásra darabokra szedve, a régi múzeumi időket idézve az épületen belül még egy folyosórész le volt falazva… Rengeteg tárgyalás, egyeztetés zajlott abban a tudatban, hogy én ehhez a munkához nem értek.” A célja az volt, hogy befejeződjön a templom restaurálása, utána legyen alkalmas az épület egy szerzetesközösség életére, majd újjáépítse a jelképes erővel is rendelkező, földig rombolt Kálváriát.

bs_20170509_EP_mag_szerzetesek_tihany_DSC_0695_g-1

 

Nem a semmiből kellett kezdeni: Pászthory Valter korábbi tihanyi bencés plébános már sok mindent megkezdett. De a folytatáshoz pénz is kellett. Kárpótlási pénzből, címzett támogatásból, külföldi forrásból éledt újjá az épületegyüttes. Munkatársak és megbízható háttér-munkások érkeztek. Összefogtak a régióban élő bencés öregdiákok is. „Mai eszemmel aligha mernék vállalkozni ilyen feladatra…” – gondol vissza az elmúlt évtizedekre Richárd atya.

Korzenszky Richárd nem egy világtól és annak zajától, s mindennapi életétől elzárkózó szerzetes; ahogy a Tihanyi Bencés Apátság sem csak az introspektív elmélkedés helyszíne. Elöljáróként, perjelként működtetnie, irányítania kell az intézményt, ahol immár kilenc szerzetes él. Milyen egy apátság gyakorlati élete? „Szent Benedek a Regulában – a szerzetesek számára írt szabálykönyvben – nagy gondot fordít a munkára és az imádságra.” Ahhoz, hogy a sokféle feladatot el tudják látni, munkatársakra van szükség. A perjel egy kisebb vállalkozáshoz hasonlítja az apátságot, amelynek különféle részlegei vannak. Lelkipásztori munka: ez a szerzetespapok elsődleges tevékenysége. Oktató, nevelő munka: többen vannak, akik az általuk vezetett iskolában is tevékenykednek. Gazdasági, pénzügyi feladatok: bonyolítani kell a turizmussal összefüggő tevékenységeket, idegenvezetést, elárusítást, vendégfogadást. Bőven sorolhatná még a munkaterületeket. „Mi, szerzetesek kötött napirend szerint élünk: életünkhöz hozzátartozik a közös imádság, a közös asztal. És mindenkinek megvan a maga feladatköre. Mindazoknak köszönettel tartozom, tartozunk, akik szívvel-lélekkel végzik feladatukat.”

A közéletben aktív szerepet vállalva sokat ír és sokat is beszél Tihanyról, a Balatonról, a hely szelleméről, kisugárzásáról. De mi az, ami nap mint nap megihleti, netán alkalmanként meg is rendíti őt ezen a különleges természeti és történelmi fontosságú helyszínen? „Számomra megrendítő a körülöttem lévő világban tapasztalható állandó változás és a változásban megtapasztalható állandóság paradoxona. Valamikor azt gondoltam, hogy a „genius loci”, a hely szelleme üres kifejezés csupán. De mégis valóság. Vannak helyek, amelyeknek különleges kisugárzásuk, vonzerejük van. Ilyen a tihanyi apátsági templom, abban is a román korból, a tizenegyedik századból származó altemplom, az alapító király, I. András sírjával. Számomra Tihany először a kihívások helye volt, majd az évek során otthonommá vált. A Balatont minden nap látom, de mindig bizonyos távolságból. Az, ami odalenn sokszor viharos, zavaros, az – ha az ember tud egy kis távolságot tartani – közel sem annyira zűrzavaros, mint első látásra gondolnánk. „Jelképek erdején át visz az ember útja” – mondja Baudelaire egy költeményében. A természet világa segít, hogy a dolgok mögötti teljesebb valóságot megsejtsem” – vallja Richárd atya.

bs_20170509_EP_mag_szerzetesek_tihany_DSC_0661_g

 

A valóságot nem csak elméjével faggatja: a szerzetesi rendben élő és elfoglalt Korzenszky Richárd egy komoly hobbit enged meg magának, amiről láthatóan érzelmesen beszél: ez a fotózás. Az apátságot és környékét, a Balatont, a partokat, a hegyeket, a felhőket, a fényeket fotózza rendszeresen. Mit keres és mit lát meg a lencséjén keresztül? „Diák voltam, amikor kaptam szüleimtől karácsonyi ajándékként egy Zorkij fényképezőgépet. Osztálytársaim, barátaim akkor azt mondogatták: nézzétek, azt fényképezi, hogyan nő a fű… Ha jóval ötvenöt évvel az érettségi után találkozunk a régiekkel, még ma is megkérdik: „Van fűnövés?” Igen, van. A fotográfia arra tanít, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Természetesen megszámlálhatatlan felvételt kell készítenem, hogy közöttük legyen egy-egy olyan, amire bátran mondom, hogy ez fotó. Aminek mögöttes jelentése van. Nem a felszín, hanem az, ami a mélyből fölsejlik”.

„Adj már csendességet…” – szól Korzenszky atya egy korábbi könyvének címe. De mikor van lehetőség az elcsendesedésre? Tihany a maga sétaútjaival, dűlőivel csábítja az embert a sétálgatásra. Korzenszky atya is járná gyalog a környéket, de nagy sajnálatára nincs rá elég ideje, be van táblázva a napja. „A szerzetesek elvonultak a világtól, hogy el tudjanak csendesedni. Ez az életforma viszont érdekessé vált sokak számára. Látni szeretnék, hogyan élünk.” Richárd atya szerint furcsa feszültség ez: egyszerre nyitottnak lenni, ugyanakkor megmaradni bizonyos távolságtartással egy zárt közösségben. A találkozások mindig feladatot jelentenek, hogy a keresőknek irányt tudjanak mutatni. „Az elvonulás, elcsendesedés feltétlenül szükséges, hogy én magam ne veszítsem el a helyes irányt.” Ugyanakkor a perjel szerint nem mindegy, mivel találkoznak az ide látogatók: rendezett, szép liturgiával, istentisztelettel, tartalmas igehirdetéssel; illetve olyan előadásokkal, koncertekkel, kiállításokkal, amelyek nem egyszerűen látványosságot vagy különlegességet jelentenek, hanem hozzásegítik őket ahhoz, hogy közben saját életükön elgondolkodjanak és békességet találjanak.

bs_20170509_EP_mag_szerzetesek_tihany_DSC_0675_g

A kivonulás kérdése sokakat foglalkoztat a kétezres években. Sokan a Balaton-felvidék felé tartanak, de közben vissza-visszacsábítja őket a modern élet, a nagyváros. Mi a megoldás? „Ritmust kell találni” – vallja Richárd atya. Szerinte például mindenkinek meg kell találnia azt az időszakot nap nap után, amikor olvasnia kell. „Mindenki felteheti magának a kérdést: mikor volt utoljára olyan, hogy egy könyvet az elejétől a végéig elolvastak. Rá kell jönnünk arra: az olvasás célja nem egyszerűen az információgyűjtés, hanem az, hogy saját magunkra reflektáljunk az olvasottak nyomán. Ezért nem is mindegy, hogy mit olvasunk.”

A Balaton-felvidéket szerinte nem szabad egységes régióként kezelni. Van a Balaton-part és van a parttól távolabb eső „második vonulat”, amit valóban menedékként kerestek ezelőtt húsz-harminc éve igényes értelmiségiek. Kerülni akarták a forgatagot. De a Káli-medence is besűrűsödik lassan. A Balaton partján viszont nyáron nagyobb a tömeg, mint Budapesten. „El szoktam tűnődni, látva a pénteken Balatonra, majd vasárnap a főváros felé tartó kocsisorokat. Honnan ez a szakadatlan autósor? Érdekes ide-oda játék ez. Leömlik egy sereg autó és körbeveszi a Balatont. Nincs már parkolóhely se. Az elérhető Paradicsomot keresik, de ugyanazt találják, ami elől otthonról eljöttek. Van értelme ennek az időtöltésnek?” Korzenszky atyának így érthetően nem a nyár a kedvenc évszaka: szereti az őszt, szeptembertől október végéig, amikor érezni lehet a vidék elcsendesedését. És ugyanígy szereti a február végétől húsvétig terjedő időszakot, mielőtt a nagy szezon elkezdődik. „Csodálatos a természet megújulása, a befagyott Balaton kiolvadása.”

Negyed évszázadnyi személyes munkája van Tihanyban. De mit hozhat a jövő? „Amikor Tihanyba kerültem, az volt a célom, hogy érezhető legyen a bencés szerzetesi közösség jelenléte. Legyünk jelen igazodási pontként, segítsünk az eligazodásban. Remélem, hogy közösségünk fiatalodik, erősödik. Az élet nagy kérdései ugyanazok, bármennyire is megváltozzék körülöttünk a világ. Keresni a békét és továbbadni azt az embereknek, akik hozzánk jönnek. Először is nekünk magunknak kell hitelesen megélni a kapcsolatunkat az Istennel, és megtalálni az evangéliumi békét. És fölkelteni az emberekben a vágyat ugyanennek a békességnek a keresésére és megtalálására.”

Fotó: Sebestyén Blanka


Ajánlom a Facebookon